Először is azzal kell kezdenem, hogy meg kell kövessem magam, a trace zenei stílus nem létezik, csak tévé és rádiócsatorna, csak a kollégám próbált világító toronyként fényt nyújtani számomra a helyi zenék tengerének viharában. Vannak azért nyelvi korlátok, na! :) A stílus neve Soca.
A szombatot nagyrészt pihenéssel töltöttük, tudtuk, hogy vasárnap erre nem lesz lehetőségünk. Be kellett még szereznünk a vízálló, nyakba akasztható tokokat, mintegy 20€-ért darabját, de még mindig olcsóbb, mint egy tönkrement telefon, vagy egy szétázott pénztárca. Ügyes kis cucc amúgy, az érintőképernyők, és a kamerák is működnek benne, és még némi pénz, és kártya is fér bele. A napot ebben töltötték ingóságaink, és jelentem átment a teszten. Márcsak a nagy esők miatt is jó befektetésnek bizonyul.
Vasárnap délelőttöt Tádéval töltöttük, szegény sokat volt egyedül a nap hátralévő részében. Ebéddel nem készültünk, azt terveztük, hogy útközben megállunk enni, ahol szimpatikus. Találtunk egy útszéli büfékocsit a semmi közepén, előételnek accrast (a lángostésztás halas golyók), utána fullos sós palacsintát ettünk. Az accrashoz itt creol szószt is adtak mártogatósnak, a palacsintát pedig úgy kell elképzelni mint az agoulut, a két palacsinta között volt darált marhahús, sajt stb., ez apró falatkákra volt vágva, így még disznólkodni sem kellett. Több, mint laktató volt. Az eladó véletlen elszámolta magát és kevesebb pénzt kért el, mint amennyi a tényleges ár lett volna, ezt észrevettük és szóltunk neki, mégha a világ végén is, de alakítsunk ki jó képet a magyarokról, legalábbis ne rajtunk múljon.
Mire Ferencvárosba értünk, már mindenki a fesztiválra igyekezett, de még messze volt a nagy tömeg. Sikerült a bejárat utcájában nem túl közel, de nem is túl távol - ilyenkor 1-1,5 km nincs messze - parkolóhelyet találnunk. Útközben mindenhol kisebb csoportok alapoztak a bulira, de mi siettünk, mert már hallottuk a zenét, és nagyon kíváncsiak voltunk. A bejáratnál volt egy, a reptéri vagy mozi pénztáras kacskaringóhoz hasonló léleknyomorító, nekünk ezen még csak végig kellett szaladni, miután figyelmeztetett egy biztiőr, hogy még a naptejet is elveszik, ha van nálunk, mert semmilyen folyadékot nem lehet bevinni. Hamar rá is jöttünk, miért. Volt még egy udvarias, de kissé túl intim motozás, és csomagátvizsgálás (és még a táskámba is belenéztek). Majd kaptunk óvszert, és síkosítót. Hamar bejutottunk, nem volt még két óra sem ekkor, mindent megtudtunk nézni. Az első épületnél készpénzt lehetett kártyára tölteni, szerencsére a bankkártyát is elfogadták, így itt nem kellett vesztegelnünk. Ekkor jött a meglepi, volt három büfésátor, azonos kínálattal, árakkal. Az itallap fele pezsgő volt, 80-400€ közötti áron. Rövid italt csak üvegre lehetett venni. Egy üveg Heineken pedig 14€-ért cserélt gazdát, mindezt úgy, hogy 7€ volt kiírva, de csak 0,25 literes, ami köztudottan fél sör. Igen hamar rájöttünk, hogy nem lesz itt komoly elhajlás hiába volt belekalkulálva a józanodási idő is a hazaút előtt. Visszafelé, a bejárathoz közel volt még kétszer három mobil vécé, illetve három kajás sátor. Ezen kívül egy aránylag nagy VIP zóna kötötte össze a partot az attól tizenöt méterre lévő színpaddal.
A tacos 8€, nem 1
Most pedig megtudhatjátok, hogy jutottunk ettől:
...eddig:
Az elején a parton mászkáltunk, felfedeztük az amúgy nem túl nagy bulira kialakított területet, majd elsőkként mentünk a vízbe. Ekkor még kellemesen sütött a nap, a víz hűsítette a lábunkat, körülöttünk pálmafák, volt egy bája ennek az egész beach festival feelingnek.
A szemünknek nagy vizuális ingerekben volt része, maga a helyi öltözködés is elég extrém, nem félnek a mintákat, színeket használni, ezt kombinálva ékszerekkel, erős sminkekkel. Ez itt sem volt másként. Volt arc és testfestő sátor, itt varázsoltak az arra vágyóknak csillám dekoltázst és flittereskristályoscsillámos arc festéseket. Bizton állíthatom, hogy a ruhatárukban több fürdőruha és strand kiegészítő lapul, mint bármely más ruhadarab. Rengeteg feneket láttunk, itt aztán van önbizalom minden téren, az sem volt kirívó, hogy a nőkön nem volt bikinifelső avagy volt de átlátszó volt, és ezek még a szolidabb öltözködési kategóriába sorolandó példák, szóval nem sokat kellett képzelegnünk az egyszer biztos.
Ahogy telt az idő, exponenciálisan nőtt az emberek száma, ez olyan este tíz körül érte el a vállalhatatlan mértéket. A térdig érő víz elég ahhoz, hogy folyamatosan vizelni kelljen, ahhoz azonban kevés, hogy ezt diszkréten el is lehessen végezni! Ettől függetlenül többen megtették. Késő délután már több ezer ember volt a 6 budira, amiből ráadásul több is igen hamar.... elesett... A nem túl sokadik Skoll sör után már inkább vettem néhány ásványvizet, amit betettem a hátizsákba. Állítólag 6 órakor már szinte semmi nem maradt a büfékben, és amúgy is esélytelen volt mozogni. A szép víz estére megtelt szeméttel, így már elhagyott papucsok, eldobált papírpoharak, piás üvegek, és cigicsikkek között toporogtunk. Ráadásul kétszer rendesen el is áztunk, és már szinte megfagytunk a vizes ruhákban a hűvös szélben. Az első nagy zuhé még vicces volt, úgy voltunk vele, hogy süt a nap és amúgy is vízben állunk fürdőruhában, mi bajunk lehet? Ezt később átértékeltük a száradási sebesség lassulásával. Érdekelne amúgy a gondolatmenet, hogyha valaki egy rohadt nagy színpadot épít a vízre, miért nem gondol arra, hogy az vizes lehet... A két eső, és a sok fröcskölés nem tett jót a technikának, volt két kényszerszünet, és egyik után sem tudtak akkora hangerőt produkálni, mint előtte volt. A vízben a részeg hülyék száma elérte a kritikus tömeget, így átázva, átfagyva, fáradtan mentünk egy kört, hátha valahol meg pihenhetünk, nem sikerült, a partról meg nem látszott semmi, és a fél hangerő itt messzebb már szinte sehogy sem szólt, így nem vártuk meg Machelt, a fő fellépőt. Mint utólag kiderült, ezt jól tettük, ugyanis csak éjfélkor került sorra, és így is szakadó esőben sikerült hazajönni. Mire Machel elkezdte a nép szórakoztatását, mi már száraz ruhában a lefekvéshez készülődtünk. A víz tele folt kövekkel, így az egész napos állás/táncolás után örültünk, hogy a kocsiig elbotorkáltunk, még jó 2 napig izomlázunk volt, de átéreztük a helyi tánckultúrát rendesen, emellett (nem mintha hoztunk volna naptejet és amúgy is elvették volna) rendesen leégtünk, de már szakértőként, gyorsan este bekentük magunkat a napozás utáni krémmel, ezért hamar barnulásba fordult a leégés.
Ejtsünk pár szót a zenei kavalkádról is. A fellépők vegyes teljesítményt nyújtottak, az elején DJ-k és VJ-k voltak, számunkra a különbség az volt, hogy a VJ-k jó zenéket játszottak. A környező szigetekről érkeztek énekesek, volt helyi is, utólag értékelve kiemelkedett a többi közül, mert nem volt hamis vagy idegesítő. Voltak színesebb műsorok, ahol táncos lányok és fiúk elég nehéz koreográfiákat mutattak be. Pár fellépő után rájöttünk, hogy itt nem fogunk változatos zenéket hallgatni, mindenki Machel feldolgozásokat nyomatott, jó számokat, szeretjük is ezeket, na de a fő fellépő előtt 20x meghallgatni ugyanazt, hát nem volt már akkora izgalom. Ez a közönség többi részénél is észrevehető volt, hogy nem táncolnak vagy nem akkora lelkesedéssel ugyanarra, mint egy vagy két órával korábban.
Maga ez a Karukera One Love Festival, egy fesztiválnak nevezett strand buli. Ha jól tudjuk immáron másodszor került megrendezésre. Az hogy a trinidadi Machel Montano eljött ide, az rendkívül nagy mérföldkőnek számított a két sziget életében és még a ferencvárosi polgármester is üdvözölte.
További szavak és magyarázatok helyett tekintsétek meg a külön erről készült videónkat:
Mielőtt zenék szövegéből azt gondolnátok, hogy valami amatőr borászok társaságának éves, szüret előtti gyűlésére tévedtünk, a wine náluk mást jelent. Nagyjából ezt:
Ezt a táncot, mintahogy a videónkon is jól látszik, nagyon jól tudják művelni és nem félnek használni. Kortól és nemtől függetlenül nagyon jól tudják tekerni a csípőjüket és rázni, amit rázni kell :D
Összességében nagyon jól éreztük magunkat, nagy élménnyel gazdagodtunk, egy ilyen bulin legalább egyszer érdemes részt venni, akár többször is, mostmár tudással felvértezve indulunk neki a következőnek. Sokat gondolkodtunk azon, hogy vajon kibírtuk volna e, ha később megyünk? De arra jutottunk, hogy valószínűleg akkor sem jártunk volna jobban, hiszen, mint kiderült Sanyi irodájából is voltak többen, (sőt inkább a szigeten az tegye fel a kezét, aki nem volt! :D) akik később jöttek és akkor már a bejutás nem 5 perc, hanem akár több óra is lehetett és a többi, amit fentebb leírtunk.
Kicsit menjünk vissza az időben, a hónap második hétvégéje utáni hétfőre. Bejelentették, hogy a két kollégám, Martiniquen, és Guyanán nem hosszabbított szerződést, én viszont igen. Így már nemcsak Guadeloupért, St Martinért, St Bartelemiért, és Marie Galanteért vagyok felelős, de megnyertem az egész French West Indies (pályázatot hirdetek ennek lefordítására) térséget. Így egyedül maradtam, mint Duncan McLeod, csak villámok nélkül.
(Tudom, hogy nem ez az eredeti, de olyan jó a zenéje!)
Így nyertem három új napi riportot, és néha még a saját dolgommal is tudok foglalkozni. A bébiszitterség lényege amúgy az, hogy eddig Ericsson berendezéseket használtak, amit most ZTE-re cseréltek, és én segítek nekik tájékozódni. Riasztás kezelés, performancia mutatók elemzése, átviteltechnika vizsgálata mellett, procedúrákat gyártok, új állomásokat integrálunk, új technológiákat aktiválunk, konzisztencia checkert gyártok és még a raktár-menedzsmentbe is besegítek. Unatkozni így nincs nagyon időm, és rengeteget tanulok.
Következő bejegyzésünkig pedig Merci, bon voyage!
